Volt már, hogy olyan mély gödörbe estél, hogy nem voltál benne biztos, hogy valaha ki tudsz jönni onnan? Had meséljem el az én rövid történetemet, hogy tudd, nem vagy egyedül!

Elvárások a felnőtté válás során

Az embereket arra nevelik kicsi gyerek koruk óta, hogy egyetlen utat választhatnak csak és soha nem térhetnek le róla. 14 évesen választás elé kényszerítik őket: gimnázium vagy szakma? A gimnazisták – némileg talán túlozva – kapnak plusz négy év haladékot, hogy eldöntsék mit akarnak csinálni. Akik viszont szakmával mennek tovább (akár a gimnázium után is), annak azt mondják, hogy olyat válasszon, ami jól keres, ösztöndíjjal jár, tehát olyan hiányszakma, amire szüksége van a társadalomnak. Az én életem ezekkel ellentétben eddig egészen máshogy alakult.

Pozitív családi tapasztalatok

Mindig bő érdeklődési körrel rendelkeztem és valahogy mindig kilógtam a sorból. Talán többnyire azért mert hajlandó voltam saját gondolatokat alkotni és megkérdőjelezni a dolgokat. A családom sem mondható a legnormálisabbnak. Na nem azért mert valakinek el lenne gurulva a gyógyszere, hanem a dinamikánk miatt. A három testvéremmel arra lettünk nevelve, hogy legvégső esetben csakis egymásra számíthatunk – és ez megannyiszor be is igazolódott. A szüleinknek bármit elmondhattunk, mindig kaptunk segítséget, még akkor is, ha ez fejmosással járt, de soha senki nem maradt magára. Nincsen “tökéletes” családom, de olyan bizalmat kapok tőlük, amit máshol nagyon ritkán látok.

Művészeti iskola

Amíg a kortársaim és a tanáraim általános iskolában azt mondták, hogy a rajzolásból nem lehet megélni, a szüleim teljes mellszélességgel álltak a hátam mögött és támogattak, mikor mégis művészetibe mentem a vendéglátós suli helyett. Az ott töltött öt évem alatt rájöttem, hogy azok, akik korábban le akartak rántani magukhoz, mekkorát tévedtek. Rengeteg olyan tapasztalatot gyűjtöttem – amikről egy későbbi posztban majd írok is -, nem csak a szakmámról, hanem az emberi kapcsolatokról és az életről, amit élni akarok, amit semmi pénzért sem cserélnék el. Rám igaz az állítás, hogy a középiskolás éveim voltak eddig a legjobbak. Imádtam a sulit, ahova jártam, az embereket, akik körülvettek és azt az életstílust, amit ott kialakítottam magamnak.

A mentális egészségem zuhanórepülése

Évekig arra készültem, hogy brand designer leszek, mert imádtam csinálni. Sőt mi tagadás, imádom most is, olyannyira, hogy a mai napig olvasok szakmai cikkeket, könyveket és gyakran nézek videókat is. Ám a szakvizsgám előtt pár hónappal rájöttem, hogy képtelen lennék ezt munka formájában folytatni. Nekem az alkotás tetszik, a különböző koncepciók kitalálása és felépítése, megvalósítása. Ellenben amit mellette tennem kellene, attól a hideg is kiráz. Viszont úgy voltam vele, hogy pár hónap már nem oszt, nem szoroz, ha eddig eljutottam, már nem megyek el a szakmámat igazoló papírom nélkül.

Nagyjából ekkor kezdett súlyosbodni a szorongásom, de valahogy nem jutott el a tudatomig, hogy baj van. Túlságosan a portfóliómra koncentráltam és arra, hogy visszaköltözzek az Alföldre. Igen, tervben volt és majdnem meg is valósult, de a vizsga előtti éjszaka újabb szorongásos roham jött rám és ez kitartott két-három napig. Ez azért volt furcsa, mert sosem voltam vizsgadrukkos vagy lámpalázas. Hatalmas pofon volt ez nekem és akkor ott, a vizsga végeztével azt mondtam, hogy nem, képtelen vagyok elköltözni. Úgyhogy otthon maradtam.

A vizsgám jó lett, a papír a kezemben volt, én pedig akkor szembesültem azzal, hogy fogalmam sincs merre tovább. Mindig volt valami, ami felé mentem, most pedig hirtelen ott álltam egy sötét alagútban, aminek nem láttam a végét. Befejeztem a tanulmányaimat, a barátaim messze voltak, én pedig cél nélkül maradtam.

Felismerések és önismeret

Ekkor kezdtem beletemetkezni a könyvekbe és a sorozatokba, egyfajta menekülésként, hogy ne a gondolataimat kelljen hallgatnom, ugyanis volt, hogy napi szinten kellett megküzdenem a szorongással. Nem mindig sikerült. Bár többször próbáltam felkelni, valahogy mindig visszaestem, és ez így ment több, mint egy évig. Ennek az egy évnek “hála” közel sem vagyok olyan, mint előtte, sőt! Lefogytam, félek, és aggódom, hogy csak rosszabb lesz.

De ez az egy év ráébresztett arra is, hogy jobban meg kell ismernem önmagam, hogy nem csak egyetlen út van, ahogy azt az iskolában belénk verték. Rájöttem, hogy ahhoz, hogy kialakítsam magamnak azt az életet, amiben jól érzem magam, ahhoz saját magammal kell megküzdenem nap, mint nap. Mert önmagamtól félek a legjobban.

Szóval eldöntöttem, hogy elindítom ezt az oldalt, megosztom a tapasztalataimat és a szenvedélyemet a művészettel kapcsolatban, és emellett megosztom a saját munkáimat is, mint képzőművész. Bár jelenleg nincs olyan sok eszközöm, innen már csak felfelé tudok menni, úgyhogy remélem a jövőben el tudom mesélni azt is, hogy, hogyan lett saját műhelyem és bemutathatom majd a számomra tökéletes életet. Ha szeretnél rólam vagy a blogról többet tudni, akkor lesd meg a Rólam részt is!