A művészetről gyakran azt hiszik az emberek, hogy felesleges, hogy nem lehet belőle megélni. Én legalábbis sokszor megkaptam már ezt. Az általános kép egy művészről, az valami nem megszokott öltözködési stílus, csóróság, ingyenélő életforma.Az ilyen emberek különböző médiákban gyakran mondják, hogy „nem érti meg őket senki” és a körülöttük lévők úgy gondolják, hogy a művészetük soha nem lesz több hobbinál, az idegenek többnyire le is nézik őket.

Ezek a sztereotípiák vernek általában éket a művészek és az emberek közé. Nem mondom, hogy nincs alapja, de jó lenne tudni is, hogy mi az az alap, ami miatt elterjedtek ezek a dolgok a művészekről. Ez a bejegyzés arról szól, hogy a tapasztalatok amiket szereztem, hogyan irányítottak a művészet felé.

Grafika, mint lehetőség

Ötödik osztályban fordult meg először a fejemben, hogy grafikusnak tanulok majd tovább. Fogalmam nem volt, hogy mit csinál egy grafikus, azon kívül, hogy rajzol, illetve el tud helyezkedni a reklámiparban is. De egyébként nem tudtam, hogy mi minden van a grafikus szakma mögött és, hogy mennyire szerteágazó.

Akkor kezdődtek a lehúzó megjegyzések a kortársaimtól, a tanáraimtól.. A szüleim nem mondtak erre semmit, egyrészt, mert az összes gyerekükkel úgy voltak, hogy tanulja azt, ami érdekli, nem akartak ránk erőltetni ilyen dolgokat. De rajtuk kívül nagyon sok embertől megkaptam, hogy „rajzolásból nem lehet megélni”. Ez volt az általános véleményük. Sőt – mivel rengeteg animét néztem abban az időszakban -, azt hitték, hogy mangákkal és animékkel akarok foglalkozni, és volt olyan, hogy helyettem válaszoltak, mikor megkérdezték tőlem, hogy mivel akarok foglalkozni felnőttként. Én meg csak néztem, mint hal a szatyorban, hogy ez nekik most honnan jött.

Szóval az általános iskola számomra nem volt kellemes. Nyilván volt, olyan aki rosszabbat élt át nálam, és ismerek is ilyen embert, de én minél messzebbre akartam menni ettől a helytől. Ötödik osztály után, ahogy változtam, változott az irányom is, a grafikát felváltotta a vendéglátás, mert kávézót akartam nyitni. De nyolcadikban novemberben az osztályfőnököm hozott nekem egy papírt egy művészeti iskoláról, ahova végülis később mentem.

Művészeti suli

Nyolcadik osztályban elmentem a művészetinek az alkalmassági vizsgájára és gyerekek! Amint leültem a bakra, elfogott a nyugalom. Akkor még nem tudatosult bennem, de valószínűleg akkor éreztem meg igazán, hogy merre akarok valójában menni. De még így is az utolsó pillanatig vártam, míg megváltoztattam a sorrendet.

Így történt, hogy egy sikeres felvételi után, szeptemberben már Budapesten, a Jaschik Álmos Művészeti Szakgimnáziumba jártam, mint gólya. És a mai napig azt mondom, hogy eddigi életem egyik legjobb döntése volt, hogy oda mentem. Nem éreztem magam többé kívülállónak. Rengeteg ember – és egyéb faj – megtalálható ebben az iskolában, és terjengtek is rólunk megalapozott és légből kapott pletykák, de tény, hogy mindannyian érzékenyebbek voltunk a körülöttünk lévő világra.

Akkor döntöttem úgy, hogy brand designer leszek – aztán végülis rájöttem, hogy mégsem akarom ezt munkaként. De nem hazudok, ha azt mondom, hogy beleszerettem a szakmámba. Rengeteg érdekes embert ismertem meg, mind a korosztályomból, mind a tanáraim közül, és értékes tapasztalatokat szereztem és új nézőpontokat ismertem meg.

A barátaim fél mondatokból is megértették, hogy mire gondolok, ráadásul olyan emberek vettek körül, akik valódi barátok voltak. Együtt rajzoltunk, együtt tanultunk, együtt csináltuk a portfóliónkat, gyakran úgy, hogy átmentünk valakihez. És nekem akkor kezdett fokozatosan feljönni a képzőművészeti irány.

Üzenetet akartam átadni a munkáimmal. Nem csak megcsinálni valamit egy brief alapján – mert nyilván élveztem azt is -, hanem a saját ötleteimet, a saját nézőpontomat akartam átadni az alkotásaimmal. Ez főleg portrékon keresztül történt, és így született egy aprócska linónyomat sorozat, ami azt találgatja, hogy milyen érzést olvasunk le egy arcról, ha nem látjuk az ember szemeit? Ezt a projektet egyébként később szeretném is folytatni.

Fájdalmas tapasztalatok és önismeret

Pár hónappal a szakmai vizsgám előtt, hirtelen ütött meg a gondolat, hogy képtelen vagyok munkaként végezni a tervezőgrafikát. De úgy voltam vele, hogy a szakmámat már csak megszerzem, ha törik, ha szakad. Nem lesz az eddigi munkám felesleges. Ekkor kezdődtek a szorongásos problémáim rosszabbodni, de én csak arra koncentráltam, hogy megcsináljam a portfóliómat, hogy sikeresen átmenjek a vizsgákon. Csak ez lebegett a szemem előtt, ez hajtott.

Aztán ahogy meglett a szakmám, szembesültem vele, hogy nem tudom merre tovább. A mentális és a fizikai egészségem egyre súlyosbodott. A folyamatos szorongás mellett lefogytam és egyre csak azt kérdezgettem, hogy mi a célom? Ha kíváncsi vagy, erről bővebben írok a Le a nyúlüregbe – Rázós út az önismeretig című bejegyzésemben.

Hónapokkal a vizsgák után viszont újra a kezembe vettem a rajzfüzetem. És nem csak a rajzfüzetem, hanem a tust is. És akkor kiadtam magamból mindent. A papíron a bennem lévő káosz tükröződött. Akkor merült fel bennem legelőször, hogy mi lenne ha megpróbálkoznék a képzőművész pályával?

Szóval elkezdtem dolgozni az Odd Street elődjén a The Lowlander nevű oldalamon, de akárhogy néztem, nem éreztem igazán a magaménak. A motivációm újra a béka segge alá zuhant és több mint fél évig hozzá sem nyúltam az oldalhoz. De a rajzolást nem hagytam abba. Ebben az időszakban kezdtem el az eddigi egyik legkomolyabb művemet, ami egy eddig névtelen projektnek az első darabja. De ennek a munkának is kellett idő.

A művészetem a jelenben

Ebben az évben úgy döntöttem, hogy szeretném kicsit összeszedni magam. Ez egyelőre több-kevesebb sikerrel, de megyeget. És ezzel együtt újra elkezdtem dolgozni a weboldalon. Újrafogalmaztam azt, hogy miért szeretném ezt az oldalt, hogy mit szeretnék vele üzenni – ez egyébként a Rólam rész alatt található – és, hogy én mennyire szeretnék benne lenni.

Így jött létre az Odd Street és az a cél, hogy a blog mellett az alkotásra is próbáljak meg időt szakítani és tényleg elkezdeni magamévá tenni a „művész vagyok” mentalitást. Az időbeosztáson még dolgoznom kell, hiszen az oldallal rengeteg munka van – főleg az elején – és mégtöbb ötlet, amit szeretnék megvalósítani rajta/általa.

Viszont nem feledkeztem el a rajzolásról és a grafikáról sem. Májusban fejeztem be a fentebb említett projekt első darabját és már vannak ötletek a következő munkákra is. Illetve sikerült egy sufnituning grafikaműhelyt is összedobnom, hogy a linómetszeteimet le tudjam nyomni. Úgyhogy igyekszem időt tölteni ezzel is, bár nem mindig sikerül.

Az egészségem labilis, de mindig igyekszem csinálni valamit, valami apróságot. Azt mantrázom magamnak, hogy nem kell sietnem és elég egyetlen pici lépést tennem minden nap, hogy elérjem amit el szeretnék.

Konkrét céljaim most sincsenek az életemmel, nem látom olyan tisztán a dolgokat, mint mondjuk 5 éve. De azt gondolom, hogy amíg próbálkozom, amíg ki tudok magamnak találni valamit, amivel foglalkozhatok, addig nem vesztem el teljesen. Mert ezek a projektek vesznek rá nap mint nap arra, hogy felkeljek reggel, hogy felismerjem és hálát adjak azért amim van, vagy történik velem. Hogy megveregessem néha a vállam, hogy ügyes vagy Panni, csak így tovább, ne add fel.

Hát így jutottam el onnan, hogy semmit nem tudtam a grafikáról, odáig, hogy szeretnék a művészetemből megélni. És felismertem azt is, hogy mindenkiben ott van a művész, még akkor is, ha nem hiszi el, vagy más neve van. És ezért jött létre az Odd Street, hogy ezek az emberek találkozhassanak egymással és megerősítsék egymást, úgy, ahogy mi tettük a barátaimmal középiskolában.