Hát itt vagy. Kiléptél az iskola kapuján, kezedben a bizonyítvánnyal. Vége. Egy korszak lezárult. Kavarognak benned az érzések; meghatottság, megkönnyebbülés, céltudatosság, esetleg félelem. Vagy valami teljesen más. Ott állsz a barátaid és családtagjaid körében, díszmagyarban, hátad mögött a vizsgák, jó és rossz emlékek. Hova tovább?

Felnőtt korunkra egy megszokott rutin

Az embert már elég korán belekényszerítik egy közoktatásnak nevezett dologba, aminek megvannak az előnyei és hátrányai is. De mindenképpen elmondható róla, hogy hozzászoktat minket egy bizonyos rutinhoz, napirendhez. Reggel bemész az iskolába, a barátaid körében végigülöd az adott óraszámot, haza mész, megcsinálod a házi feladatod, pihensz, majd lefekszel aludni. Másnap természetesen kezded elölről. Az én tapasztalataim szerint ez középiskolában némileg lazulhat egy kicsit, de a séma ugyanaz. Főleg, ha emellett kollégista is vagy.

Már bölcsődétől kezdve ezt szoktatják meg velünk, így mire idősebbek leszünk, gondolkodnunk sem kell, hogy mi jön következőnek, és ismerjük be még kényelmessé is válik. Hiszen nem nekünk kell szenvednünk azzal, hogy beosszuk a saját időnket, elintézik helyettünk mások, és az esetek nagyobbik felében ezt a rutint követjük felnőtt életünkben is. Nemileg átalakítva ugyan és iskola helyett munkába járunk. De a helyzet most sem változott túl sokat.

Mikor megbénít a bizonytalanság

Ám valaki nem ezt az utat választja, vagy erről akar tudatosan letérni később. Sőt olyan is akad, akit lekényszerítenek erről az útról. És akkor egy az egyben kicsúszik alóla a talaj, mert hirtelen nem tud mit kezdeni a felkínálkozó rengeteg idővel és lehetőséggel.

Ülsz a verandán és azon gondolkozol, hogy most mihez kezdj? Nem tudod mi a következő lépés, mert eddig mindig megmondták neked mit csinálj. Mi a célod, merre mész? Természetesen vannak ennél határozottabbak is, akiknek konkrét elképzelésük van, akiknek csak annyit tudok mondani, hogy hajrá, mindent bele! De azok, akik nem tudják merre tovább, ne gondolják azt, hogy ez a határozottság szerencse. Ez szenvedély.

A saját példámból kiindulva, én rájöttem, hogy semmilyen szinten nem akarok tervezőgrafikus lenni. Nyilván mindezt a szakvizsga előtt pár hónappal. Végigcsináltam az iskolát, hogy meglegyen a papírom, mert óvatos embernek tartom magam és jobb, ha van egy szakma a kezemben, amihez nyúlni tudok, ha dől a kártyavár.

De amint a hátam mögött voltak a vizsgák és haza jöttem, megcsapott a bizonytalanság. “Merre menjek most? Mi a következő lépés?” Céltalanná váltam és ezzel együtt elkapott a félelem. Nem tudtam, hogy mit csináljak, úgyhogy könyvekbe és sorozatokba temetkeztem. De ez csak ideig-óráig tartott ki és az állandó szorongás sem volt túl nagy segítség. Számtalanszor néztem az égre és ismételgettem ugyanazt a kérdést: “Mi az én utam?”

Erősödő társadalmi nyomás a tanulmányok után

Az általános eljárás az, hogy az újdonsült felnőtt, minél hamarabb alkalmazottként munkába áll, sőt amilyen gyorsan csak lehet elköltözik otthonról és beszáll a mókuskerékbe. Iskola, munka, család, nyugdíj. Nem feltétlenül ebben a sorrendben. Ezt látjuk mindenütt, erre nevelnek, ezt várják el. Ezzel a dologgal nincs is semmiféle baj, hiszen amennyi ember, annyi álom.

De ez nem minden ember álma. Nem kell megvetni az alkalmazottakat, azokat, akiknek családjuk van, de ugyanez igaz fordítva is. A vállalkozóknak és szingliknek is ugyanolyan létjogosultságuk van, mint a többieknek. Sőt, ha jobban belegondolunk az alkalmazott cégének az alapítója is csak egy sima vállalkozó volt valamikor.

A bizonytalanság és az önismeret kéz a kézben

Mikor az ember kikerül az ismeretlenbe és totálisan tanácstalan, gyakran nem fogja fel, hogy mennyi lehetőség áll előtte. Sokáig én sem fogtam fel. Ez azért van, mert túlságosan a kétségbeesésre és a “merre az arra” kérdésre koncentrál, nem pedig a felmerülő válaszokra. És itt fontos a többesszám, ugyanis soha nincs csak egyetlen megoldás.

Gondoljunk csak bele a jól ismert példába: állsz egy három ágú kereszteződésnél. A bal oldali út egy kastélyhoz vezet, a középső egy sötét erdőbe, a jobb oldali pedig a tengerpartra. A kérdés csak az, hogy melyik utat választod. Ez az általános példa alapvetően a személyiségünk egy részét akarja feltárni, de nagyon szépen rá lehet húzni a valódi útkeresésünkre is. Rengeteg lehetőség áll előttünk, csak választanunk kell, hogy melyik felé indulunk el. De nem létezik olyan szabály, hogy nem változtathatunk irányt, vagy addig a bizonyos erdőig nincsenek további kereszteződések.

És itt lép igazán érvénybe az önfelfedezés, illetve önismeret – amiben a naplózás nagyon sokat segíthet. Kik vagyunk mi, milyen szakmánk van, milyen hobbijaink vannak és milyen további dolgok érdekelnek minket? Ha ilyen és ehhez hasonló kérdéseket meg tudunk válaszolni, máris közelebb értünk ahhoz, hogy rálépjünk az egyik útra és véget vessünk a kínzó toporgásunknak.

Ám oda kell figyelnünk arra, hogy egész életünkben ismerkedünk önmagunkkal, hiszen lesznek idők, mikor megváltozik a véleményünk és a prioritásaink. Viszont, ha nem vagy benne biztos, hogy merről is kezdd el az önismereti utadat, akkor ajánlom figyelmedbe Varga Daniella posztját az önszeretetről, amiben nagyon szépen levezeti a témát és hasznos tanácsokat ad, hogyan ismerheted meg magad jobban.

Egyszóval ne ijedj meg a helyzettől! Aminek van eleje, annak van vége is, így te sem ragadsz benne a kétségbeesésben. Van erőd változtatni, ha akarsz és nem kell mások szabályai szerint élned. Csupán csak meg kell találnod a neked szimpatikus utat a kereszteződésben.